Füge, burek, két kerék

„De miért éppen Bosznia…?” Ez volt az első kérdésem, amikor útitársaim hagyományos kerékpártúránk következő helyszínét elém tárták. Számomra Bosznia-Hercegovina jellemzően az az ország, amely kerékpáros léptékkel ugyan még elérhető távolságban van, viszont ahhoz már túl messze, hogy érdemi képem is legyen róla. Szlovénia, Horvátország a legtöbb hazai nyaraló vagy utazó számára többé-kevésbé jól ismert országok, tengerpartjuk kedvelt üdülőhely. De Bosznia? Jóllehet az országot romba döntő jugoszláv háború már közel húsz éve lecsengett, de nyugati szomszédjaihoz képest korántsem számít kiemelt turisztikai célpontnak, az aktuális viszonyokra vonatkozó kellő tájékozottság híján pedig inkább negatív prekoncepciókkal rendelkeztem. Alapvetően három dologtól tartottam: az útminőségtől, a „balkáni” vezetési stílustól és a vendégszeretet hiányától (ezek mellett a konzulátus tájékoztatójában szereplő, az aknákra, a bosnyák barnamedvére, illetve a homoki és foltos viperára vonatkozó figyelmeztetés már csak hab volt a tortán). Ami azonban az aggodalmaimat illeti, mint kiderült, igen hamar szertefoszlottak. A kerékpározással ott töltött bő egy hét alatt Bosznia-Hercegovina nagyot nőtt a szememben mind a közlekedési viszonyok, mind a kultúra, mind pedig az emberek jóindulata tekintetében.

Az útvonalról röviden annyit érdemes tudni, hogy kéthetes túránk Pécsről indult, Beremendnél léptük át a magyar-horvát határt, majd Eszéken át haladtunk Bosznia-Hercegovina felé. Županjánál átkelve a Száván először a Majevica-hegységen vágtunk át, majd Szarajevó után a Neretva-folyó völgyben haladva értük el Mostart. Trebinje felé folytatva utunkat Dubrovnik magasságában hagytuk el az országot, és túránk utolsó néhány napja során dél felé haladva bejártuk a montenegrói partvidéket.

A horvát-boszniai határt átlépve igen hamar ért minket az első megnyugtató élmény. Szinte nyomban feltűnt, hogy mennyivel sűrűbben használják a dudát az autósok a közelünkben, viszont némi időbe beletelt, míg meg is tanultuk értelmezni a különféle jelzéseket. Szokatlan volt ugyanis, hogy a hosszú tülkölés helyett nemcsak, hogy más stílusban dudáltak ránk, de mint megfejtettük, egészen más indítékból is. Igen pozitív csalódásra adott okot, hogy nem kevés autós, mielőtt előzni kezdte az általunk alkotott sort, érkezését szolid, rövid dudaszóval jelezte. Amint megértettük és megszoktuk ezt a módszert, mi is igen jó néven vettük a figyelmességet. Ami pedig még nagyobb meglepetésünkre és örömünkre szolgált, hogy a szemből érkezők is igen gyakran ránk dudáltak, ők viszont más stílusban: több rövid, szaggatott dudaszót hallattak, és általában integettek is mellé, sőt, nem egyszer biztatólag ki is szóltak a járművükből. Eleinte ezt a gesztust is gyanakvással fogadtuk, de hamar megértettük, hogy egész egyszerűen csak a szimpátiájukat fejezik ki a kerékpárosok iránt. Egyébként ilyen, dudaszóval kísért biztatást a mögülünk érkező autósoktól is gyakran kaptunk, ők általában megvárták, hogy mellénk érjenek, és akkor tülköltek – vélhetően azért, hogy egyértelmű legyen: nem „ledudálni” akarnak az útról, hanem pusztán üdvözölni.

Ez a barátságos, előzékeny stílus egyébként gyakorlatilag északtól délig végig jellemző Bosznia-Hercegovinában, sőt, a helyiek vendégszeretete más formában is megnyilvánult. Az útmenti boltosok, piaci árusok, étteremtulajdonosok, sőt, olyakor az egyszerű járókelők is nem egyszer kínáltak minket ajándék fügével, üdítővel, édességgel vagy egyéb frissítővel, amikor egy-egy emberesebb kapaszkodó közben megpihentünk az útszéli árnyékban. A boszniai vendégszeretetről más túrakerékpárosok is beszámoltak, akikkel útközben nagyritkán találkoztunk; számos helyen nem fogadtak el tőlük pénzt az ételért-italért, frissítőkért. Arra, hogy mi lehet a kerékpárosokkal szembeni előzékenység oka, nem sikerült fényt derítenünk, mindenesetre ezzel a kiváltságos bánásmóddal sikerült hamar megbarátkoznunk.

A boszniai tekerés első komolyabb szakasza tehát a Majevica-hegységen vezetett keresztül: az M-1-8, majd az M-18 jelzésű autóutat követve dél-délnyugat felé 1022 m-re felkapaszkodva keltünk át a mérsékelt égövre jellemző látványt idéző hegyvidéki tájakon. A második pozitív csalódásom ezen a szakaszon ért, hiszen az útviszonyok mindenhol kiválóak voltak, a sziklák között kanyargó utak minősége gyakorlatilag kifogástalan volt, kerékpárral is nagyon könnyen járhatónak bizonyultak. A hegyeken való átkelést követően sűrűbben lakott területeken vitt az utunk a Szarajevó előtti kitérőnk, Visoko felé. Az M-17-es autóút e szakaszán már kaphattunk némi ízelítőt a hazánkban „balkániként” elhíresült vezetési temperamentumból – hozzá kell azonban tenni, hogy inkább az utakon robogó járművek összetétele, a hangzavar és a forgalom nagysága volt az, amitől kissé kaotikusnak tűntek a közlekedési viszonyok, és semmilyen incidensben nem volt részünk. Továbbra is szívélyesen fogadtak minket a Visokóba, a sokakat megosztó boszniai piramisok völgyéhez vezető úton. (Sokkal markánsabb volt a „balkáni” benyomás utunk későbbi részében a montenegrói városok utcáin, ahol a kanyarodó vagy a körforgalomból kilépő autók rendszeresen elhagyták az indexelést, illetve az elsőbbségadási szabályokat is sokkal rugalmasabban értelmezték, jóllehet forgalmi konfliktusunk a fekete hegyek hazájában sem volt.)

Híd a Jablaničko-tó egyik szűkülete felett

A boszniai sofőrök szerencsére éjszaka is ugyanolyan figyelmesnek bizonyultak, mint nappal. Köszönhetően az augusztus közepi nagy melegnek, amely jó néhány órára ellehetetlenítette az érdemi haladást, a Szarajevó és a Konjic, illetve a Jablaničko-tó közötti szakaszt már csak éjszakába nyúlóan tudtuk megtenni, ami némi aggodalomra adott okot, lévén, hogy a hegyvidéki szakaszokon nem jellemző a kiépített közvilágítás. Így a sofőrök ébersége mellett csak láthatósági mellényeink és kerékpárjaink hátsó lámpáiban bízhattunk. Az éjszakai menet azonban szintén zökkenőmentesen zajlott, az autósok türelmesek és együttműködőek voltak: szinte kivétel nélkül minden szembejövő sofőr azonnal lekapcsolta a reflektort, amint észlelt minket (ami elvileg magától értetődő gesztus, de mint tudjuk, mégsem mindenki számára az). Ami pedig a minket előző autósokat illeti, néhányan továbbra is a finom dudaszót használták figyelmeztetésnek, de még többen voltak azok, akik a reflektorok ránk villantásával jelezték, hogy érkeznek. Továbbá a kanyargós szakaszokon türelmesen kivárták, amíg biztonságosan előzhetnek minket. Mindezek mellett az M-17-es autóút jó műszaki állapota, illetve a rendesen kivilágított alagutak is feledtették velünk az éjszakába nyúló tekerés és a 350 méteres emelkedés fáradalmait.

A Jablaničko-tó festői vidékét elhagyva tovább haladtunk a Neretva völgyében, amely utunk talán leglátványosabb szakasza volt: a meredek hegyoldalak között kanyargó türkizkék folyó látványa már önmagában is megéri a tájegység felkeresését, a folyó mellett kanyargó, jól karbantartott és tükörsima E73/M-17-es út pedig csak tovább fokozta az élményt.

Tekerés a Neretva-folyó völgyében

A Neretva menti utat apró alagutak sokasága jellemezte

Kiérve a hegyek közül Mostar történelmi értékekben gazdag városa várt minket jellegzetes hídjával és hangulatos bazárjaival, majd az irányt Blagaj felé vettük, amely kisebb kitérőt jelentett ugyan, de így viszont lehetőségünk adódott letérni az autóutakról, és kevésbé forgalmas mellékutakon is túrázni. Szerencsénkre a vidéki utak is viszonylag jól karban voltak tartva, így különösebb nehézségek nélkül tudtuk megtekintetni a Blagaj szívében magasodó különleges sziklafal környékét. E sziklafal tövéből ered a Buna-folyó, és a barlangból előbukkanó víz mellé évszázadokkal ezelőtt egy híres dervisházat is építettek; a kettő együtt romantikus hangulatú, magával ragadó látványosság.

Az ország déli része felé haladva szemlátomást megszaporodtak az utakat személyező vagy a városok felújított házai között meg-megbúvó romos, elhagyatott épületek, és helyenként az utak minősége is hagyott kívánnivalót maga után. Összességében azonban elmondható, hogy az M20 autóutat követve a dél-horvát partvidéktől elválasztó utolsó vonulatokon is komolyabb gondok nélkül keltünk át (nem számítva természetesen a közel 900 m-es csúcs megmászását jelentő kihívást a rekkenő hőségben). A Bosznia-Hercegovinában tett utazásunk megkoronázása volt az a várva várt pillanat, amikor a mediterrán hangulatot árasztó ormok mögül először bukkant elő a tenger látványa.

Bosznia-Hercegovina és Horvátország partvidéki határán

Természetesen általánosítani nem lehet, és véleményt is csak azon térségek alapján tudok alkotni, amelyeken áthaladtunk, ám a magam részéről Bosznia-Hercegovina lakóit barátságos, vendégszerető embereknek ismertem meg. Külön örömömre szolgált az, amilyen jóindulattal fogadtak minket, kerékpárosokat. Ugyan kijelölt kerékpárhálózatnak nem igazán találtuk nyomát, de a rohamléptekben újraépülő ország természeti kincsei, jó közúti infrastruktúrája és népének nyitottsága véleményem szerint mind olyan tényező, amely komoly turisztikai lehetőségeket rejt magában. Bosznia-Hercegovinába érdemes lesz visszatérni. 

Szöveg és fotó: Váczi Vincent

Az útvonal:

http://www.bikemap.net/hu/route/2245902-pecs-bosznia-montenegro-v-2/